Éltes Enikő:

ÁRVASÁG

arra ébredsz egy reggel
hogy az árvaság
ölébe vett
míg anyád melegét
álmodtad
hosszú idő után
először
mire felfedezted
hogy mindvégig létezett
szemében szemeddel
első nevetéseddel homlokán
kopott fogyott
mint petróleumlámpa
erősre csavart lángja
mire dadogva
simogatva megszólíthatnád
már nem figyel rád 

Ne mondjátok…


ne mondjátok
hogy felhők ölelése
nem ölelés
hogy felhőnyi
szerelem nincs
amikor könnyként
gyémántlik a
ki nem mondott szó
s avarrá őszül
az önmaga körül
meg-megperdülő idő
hogy amikor lépnél
nincs más
csak fekete-fehér
kendőnyi menedék
ne mondjátok
hogy minden
keresztre feszített
emlék ujjak között
pörgetett olvasóként
egyenként vált meg
az el nem követett
bűnöktől is
jaj ne mondjátok
homlokomon
esőcseppek sikonganak

Kezek tánca

a kezek táncra kelnek
mintha végtelen imát vezényelnek
az unoka haját glóriává fonva
a nedves kötényen egy utolsót simítva
a rakoncátlankodó csipkét megigazítva
a szöszt a szőnyegről felcsippentve
a szemüveget orrhegyre biggyesztve
az Igét is helyére téve
az Igét is helyére téve…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés